Joseph Conrad: Lord Jim

 

„Annyi szent, hogy nincs még egy mesterség, csak a tengerészé, amelyben az, aki egyszer vízre szállt – s akármi sor vár rá: felszínen tartja magát vagy elsüllyed -, hasonló jó szívvel volna a fiatalokhoz, akik még a parton állnak, és fényes szemmel nézik a néptelen, csillogó víztükröt s rajta tulajdon tüzes tekintetük visszaverődő ragyogását. Hisz annyi pazar bizonytalansággal vártuk az előttünk álló víziéletet, annyi dicső reménységgel, annyi mohó kalandvággyal, amelynek jutalma és bére önmagában van. Amit kaptunk érte, arról jobb, ha hallgatunk; de azért mind mosolyogtok, ugye? Nincs még egy életmód, amelyben az illúzió oly messze esnék a valóságtól. Nálunk a kezdet még csupa ábránd, s annál kegyetlenebb a kiábrándulás, és teljesebb a vereség – nincs még egy mesterség, amely ebben versenyezhetne a miénkkel. Nem kezdtük-e vajon valamennyien ugyanazzal az álommal, s nem végezzük-e ugyanazzal a tapasztalattal, s nem hurcoljuk-e magunkkal a keserű valóság napjain át ugyanannak az ifjonti varázslatnak az emlékét? Nem csoda, ugye, hogy ha erős csapás ér valakit, akkor erős a kötelék is, amely bennünket összeköt; és hogy a szakmai összetartozás mellett egy mélyebb érzés is él bennünk: az, amely a felnőttet a gyermekhez köti?...

 

(J. Conrad e műve végigkíséri az életemet... 1977-ben, a Hajózási Szakközépiskolában, az érettségi tablónkra is ezt az idézetet írtam.)